Egy hét kutya nélkül – avagy hiszti hiszti hátán

Ezen a héten nincsenek kutyáink. Az elmúlt hetekben kezdték kihúzni nálunk a gyufát a neveletlenségükkel (ami természetesen a mi sarunk) és a folyamatos cseszegetéseikkel (ami az ő saruk). Szó szerint a fejünkre nőttek, nagy lett a szájuk, és addig hisztiztek, amíg odáig jutottunk, hogy kivittük őket anyukámékhoz egy kis kényszerpihenőre. Most pedig mi hisztizünk itthon.

Te mikor éltél utoljára a pillanatnak?

Alapvetően nem szeretem azt hangoztatni, hogy bezzeg régen minden más volt. Hogy jobb volt. Szeretek nosztalgiázni, mert sok olyan élmény van, ami hiányzik, és amit már nem élhetek át újra, azonban úgy látom, hogy ma ugyanúgy meg lehet találni azokat az örömforrásokat, amelyek boldogsággal vagy elégedettséggel töltenek el bennünket. Csak keresni kell. Arra haladunk, hogy

(Nem) kötelező mindig mosolyogni?

A napokban találkoztam egy nagyon érdekes váddal/felvetéssel, miszerint nekem, mint pozitív, optimista beállítottságú embernek, a napjaim 99 százalékában mosollyal az arcomon kellene élnem. Hiszen hogyan is adhatnám át az üzenetet, hogy minden nap meg kell találnom/meg kell találnotok a napi kincseket, ha én magam sem vagyok felhőtlenül boldog kedvemben? És hogy ez mekkora parasztvakítás. Nagyjából

Az igaz barátokról…vagy azok hiányáról

Sokan sokféleképpen értelmezik a barátság fogalmát, és bizonyára mindenki tud érvelni a saját igaza mellett. Míg egyikünk egy felszínes kapcsolatot is barátnak nevez, addig a másik hosszú hónapok, évek múlva bízik csak meg annyira valakiben, hogy a barátjának tartsa. Bár nincsenek éles határvonalak, melyekkel körbekeríthetjük egy helyes kis karámba a szót, egy dologban talán mind