Apuci pici lánya vagyok – Mi a mentségem?

Amióta az eszemet tudom, mindig is apukám kicsi lánya voltam. Nem az a típus, akinek csak egy hisztijébe került, hogy megkapja a rózsaszín Barbie házat, vagy a pónilovat, szivárványosra festett szőrrel. Nem is az, aki hétvégente tengernyi zsebpénzt kapott apucitól, hogy megvegye a legtrendibb flitteres bikinit. Inkább csak mindketten tudtuk, hogy én vagyok a kislány, a csibe. Az egyetlen, akinek a mosolyától apukám azonnal olvadozott.

Nem éltem vele vissza, talán csak bizonyos esetekben, amikor nagyon szerettem volna valamit elérni, és tudtam, hogy anyukám előbb kezdene szőke parókát viselni körömcipővel, minthogy igent mondjon rá. Így hát apunál kezdtem mindig a kört, és általában jól tettem.

Szélvész vagyok, de apukám valahogy mégis elviselt

A vérmérsékletemet egy az egyben anyukámtól örököltem, vagyis nem a türelmemről és a nyugalmamról vagyok híres. Hamar felkapom a cukrot. Ha úgy tetszik, pillanatok alatt elgurul a gyógyszerem, onnantól pedig az Univerzum számára az a legjobb, ha a tőlem legtávolabbi ponton keres magának egy atombunkert.

Talán éppen azért, mert anyu és én nagyon hasonlóak vagyunk, apukám egy cseppet sem viselte rosszul, amikor elkezdtem cseperedni, és a pokol kénköves bugyrai is több nyugalmat tartogattak a család számára, mint én. Amikor eljött a bulikorszak, én pedig hosszú körmökkel és sminkben indultam el otthonról, egészen finoman jelezte csak, hogy az estével kapcsolatban mik a minimális elvárások.

Folyamatosan beszéltem, egyetlen percre sem fogtam be a számat. Ezer és egy hóbortom volt. Maga voltam a tájfun. Apu ennek ellenére – vagy éppen ezzel együtt azért – eljött értem a sulibulikra, lenyelte a kritikát magában, most pedig felújít nekem egy komplett babaházat. Igazi lányos apa. A “csibe” apucikája.

A “lányos apa” nem lúzer, csak elolvad a kislányától

Nem tudom biztosan, milyen fiús anyának lenni. Sőt, ahogyan fiús anya, úgy lányos apa sem voltam még. Utóbbi nyilvánvalóan nem is leszek, de amíg annak idején öcsém teljesen rá volt matricázva anyukámra, addig én apukámon csüngtem. Nem sétált be a lúzer utcába, nem néztem bolondnak kamaszkoromban, nem használtam ki, és nem is éltem vissza azzal, hogy szinte mindig minden helyzetben IGEN volt a válasza a kéréseimre. Meg az óvatos felvetéseimre is…

Ha kislányként annyi szeretetet és odafigyelést kapsz az apukádtól, amennyit csak lehet, olyan kapcsolat alakulhat ki köztetek, ami erősebb, mint a sima szülő-gyerek szeretet.

(Sietve jegyzem meg, anyukámat pontosan így szeretem.)

Amikor csodaszép fodros kisruha volt rajtam babakoromban, és úgy büszkélkedett velem a munkahelyén, valószínűleg már akkor olvadozott. Ez nem az én érdemem, inkább az övé. Hogy nem ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy az első gyereke igazi kemény pasi, menő kis trónörökös legyen, örült annak is, hogy kislánya lett. Eszterke. Csibe. Liba. A Kislány.

Az a kislány, akitől a Jurassic Parkban az összes T-Rex menekülne, mert annyira idegesítő, hogy a húsevő dinók is inkább megtérnének vegának.

Persze mi is harcol(t)unk, a babaház ellenére is.

A babaház felújítása azért fontos nekem, mert az a házikó mindig arra fog emlékeztetni, mennyit álldogált apu a garázsban a festékszagban azért, hogy nekem görög mediterrán hangulatú babaházam legyen, felnőtt létemre. Ezzel kapcsolatban amúgy nincs vita köztünk. Apu megvalósítja az álmaimat.

Felkér táncolni az utcabálokon, amikor megszólal a kedvencem, Szécsi Páltól a Carolina (tudom, gáz…lapozzunk.). Amikor senki másnak nincs kedve hozzá, akkor is hajnalig ropja velem az esküvőkön.

Ahogy annak idején végighallgatta a baromságaimat az együttesekről, akiket szeretek, aztán az ebédünk felett jóízűen kiabáltunk egymással amiatt, hogy a zene, amit én hallgatok, szerinte szar, és majd évek múlva rájövök, hogy igaza volt.

Na és a pasikérdés. Körülírta, hogy kiket hozhatok haza, de annál is hangsúlyosabb volt, hogy KIKET NEM. Nagyjából SOHA. A felsorolás roppant egyszerű, de kicsit sem szalonképes, úgyhogy ezt most nem vetem papírra, mert nem biztos, hogy szívesen olvasnád.

Ma már értem. Féltett. Na és persze nehéz volt nemet mondania a kislányának, aki éppen úgy olvadozott tőle, mint ahogyan az fordítva volt. Apuci pici lánya nem rózsaszín habcsók Barbie. Sokkal inkább egy örök gyerek, aki az apukáját mindig nagynak és erősnek fogja látni.

Olyannak, aki a kedvéért bordóra festi a szobát, felfúrja, majd leveszi, majd megint felfúrja a polcokat. Aki befesti a 18 éves lánya haját tök szőkére, mert éppen az a dilije. És aki miatt péntek este a plafont bűvöli egy vödör ragasztóval, hogy a rohadék poloskák ne tudjanak bemászni a padlásról. Nem sztárapuka, csak figyelmes. És (hatalmas szerencsémre) nem elég erős ahhoz, hogy elküldjön a búsba akkor, amikor tényleg megérdemlem, hogy néhány napra benyomják rajtam az OFF gombot.

1 comment
  1. Kíváncsi lennék apukád véleményére erről a bejegyzésről. Ő vajon mit írna rólad (ha blogol egyáltalán)?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük