Kedves 2021! Én hiszek, és bízok. Nem benned. Magamban.

Voltam én már 2020-ban minden, csak akasztott, kibelezett veréb nem. Mondjuk csak elképzelni tudom, az milyen, de rohadt silány élvezeti értéke lehet. Az év nagy részében úgy éreztem magam, mintha egy magas torony erkélyén álltam volna, és azon tanakodtam volna, ha ugrom, vajon érkezem-e valahova. És ha igen, hova. Forró lávába? Pihepuha tollak közé? Vagy pusztán csak a talpamra?

Minden, amit a 2020-as évtől vártam, törlődött.

Szerettem volna utazni. Rengeteget. És írni róla, mert a munkám nagy részét ez teszi ki. Szerettem volna idén is sokat hajózni, írni a hajózásról, a legjobb belföldi úti célokról, látnivalókról, élményekről. Tavasszal a munkám szinte teljesen megszűnt, amikor leállt a hazai turizmus. Ezzel együtt megérkezett az életembe a bizonytalanság, és a félelem.

A nyomtatásban is megjelenő írásaim 2019-ben a szívem csücskei voltak, idén ezek is elmaradtak a covid miatt, hiszen nem utazott senki, főleg nem tavasszal. Később vége lett a rádiózásnak is. Vége lett még ezer másnak is. Kirántották a lábam alól a talajt, és nem rajtam múlt, hogy fel tudok-e állni, hanem egy bizonytalan kimenetelű, tiltásokkal teli világtól. Maszkoktól, sajtótájékoztatóktól, rendeletektől. Én pedig ott álltam a torony erkélyén és lenéztem, látok-e valamit. De semmit nem láttam.Csak magamat, akasztott, kibelezett verébként.

Lezártam az életemből 8 hosszú évet is. Nyilvánvalóan ez volt a legnagyobb táv a toronyugrásban. Az újrakezdésről már írtam korábban, a mikéntjéről nem szeretnék. Embert próbáló dolog. Igen, az. Próbára teszi az értékrended, az erődet, és kiderül, vajon képes vagy-e kézben tartani a saját életedet.

Büszke és hihetetlenül makacs nő vagyok.

A szüleim, és az általános iskolai osztályfőnököm arra tanított, hogy soha nem adhatom fel. Soha nem elég jó, amit csinálok, mert mindig lehet jobb. Mindig van hova fejlődni, törekedni arra, hogy a személyiségemet, a képességeimet és az erőtartalékaimat a lehető legjobban kihasználjam, fejlesszem, kamatoztassam.

Nálam az nem opció, hogy majd lesz valami. Laza vagyok, de nekem mindig tudnom kell, merre visz az utam. Nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozzak, hogy ne keressek annyi pénzt, ami megnyugtat, és megerősít. Megerősít abban, hogy nyugodtan bízhatok magamban, hogy nem vagyok gyenge, hogy nem kell másra támaszkodnom.

Persze szeretnék, de nem azért mert kell, hanem azért, mert lehet. Mert a másik számára is ez a természetes, és nyilvánvalóan nem anyagi értelemben. Sőt!

Most boldog vagyok. Igazán boldog.

Tele van a szívem szeretettel, az arcomon mosoly ül. A puszigödröcskéim igazi kráterek. Úgy érzem, van egy puha zöld takaróm, ami megvéd, ha félek, ha bizonytalan vagyok, ha fázom. Betakar, ha fáradt vagyok, ha melegségre vágyom, ha szeretném a világot kizárni néhány rohadt napra. Vagy sokra.

Színes, vidám, és különleges. Nem akar teljesen elfedni, hagyja, hogy forgolódjak alatta, néha lökdös is, hogy legyek bátrabb, álmodjak nyugodtan nagyobbat. Nem passzolunk mindenhol, a sarkokat néha húzogatni kell, hogy megfelelő helyen legyenek, de ez nem baj, érdekes és értékes a küzdelem. Nincs a világon annyi metafora, amit fel tudnék sorolni vele kapcsolatban, ám ez nem baj, a takaróm úgysem érti őket.

Ő azt sem tudja, mennyire meleg nekem. Talán sejti, de nem tudja. Majd megtudja.

Kedves 2021! Én hiszek és remélek és bízok.

  • Hiszem, hogy nem kell kétezer különböző fogadalmat tennem, hogy a napjaimat valami mentén élni tudjam. Arra ott vannak azok az értékek, amikhez az életem minden pillanatában ragaszkodom.
  • Remélem, hogy bármivel is kell megküzdenem 2021-ben, menni fog. Mert mennie kell. Nincs B terv.
  • Bízom, mert bíznom kell. Abban, hogy amit érzek, amit gondolok, és amiért küzdök, az jó irány. Nem csak jó irány, de – még ha giccsesen hangzik is – a boldogság forrása. És nem egy akasztott, kibelezett veréb boldogságáé.

Egy csodálatos barátom hívta fel a figyelmem a következő idézetre, amivel minden zsigeremmel azonosulni tudok. Talán ez lesz a 2021-es év nagy üzenete számomra.

A sors nem egyenes út, sok elágazás van rajta. Szabadon eldöntheted, merre mész, de valahogy visszafordul az út, és visszavezet az eredeti sorsodhoz. (Odd Thomas)

1 comment
  1. Az idézettel kapcsolatban nagyon érdekelne, hogy mi az én “eredeti sorsom”, amihez bármilyen út visszatérhetne. Eddig még soha nem tért vissza semmi, ami eltűnt az életemből.

    A járványról meg csak annyit: szerintem nagyon rosszul kezelte a kormány. Ha bármi baj van, akkor az intézkedések helyes sorrendje:
    1. Lakosságot nem érintő, szakmai intézkedések, megelőzés és védekezés a lakosságot nem érintve.
    2. Kötelességek előírása a lakosságnak.
    3. Tiltások és korlátozások csak akkor, amikor már semmi más nem segít.
    Minél jobban érinti valami a lakosságot, annál később kell bevezetni.

    Az nem baj, ha valami kötelező (maszk, vakcina, stb.), de a tiltás csak a végső megoldás. A magyar kormány meg egyből a tiltásokkal, korlátozásokkal kezdte, idősávos vásárlással és iskolabezárással már tavasszal, márciusban, és csak jóval később jött a kötelező maszkviselés, stb. Előbb tiltottak, és utána köteleztek. (És amúgy szerintem a maszk, ami közvetlenül megakadályozza a fertőzést, a vírusok levegőbe kerülését, sokkal hatásosabb, mint a mindenféle korlátozások, mindenféle közösségi esemény tiltása.) És nem is arányosak az intézkedések a helyzet súlyosságával. Ősszel és télen jóval több beteg lett, mint tavasszal, de az intézkedések talán még enyhébbek is. És a teljes rendezvénytilalommal sem igazán értek egyet.

    Nem vagyok szakember, nem tudom, hogyan lehetett volna ezt jól kezelni, de nem így, az biztos. Jól tönkretette kb. az egész évet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük