Te milyen gyakran tekintesz vissza?

Érdekes dolog, hogy aki szeret nosztalgiázni, annak gyakran a múlt, és a múltbeli örömteli események, pillanatok és élmények sokkal többet jelentenek, mint azok a percek, amelyekben most él. Azt hiszem, sokszor én is így vagyok ezzel, és még csak azt sem írhatom, hogy gyakran esem ebbe a hibába, mert nem hinném, hogy ez mindig hiba lenne.

Az, aki szívesen él olykor a múltban, szerencsés…

hiszen valószínűleg sok öröm érte. Az elmúlt karácsonyok boldogsága, a gyermekkor szépségei és a családi élmények annyi de annyi szépséget adtak, hogy valóban gyermeki örömmel gondolok vissza rájuk. Olyannyira, hogy a mai napig remélem, hogy visszatérhetnek a boldog karácsonyok, amikor nem járta át szomorúság a szívem a karácsonyfa körül üldögélve. Amikor nem kellett a fényeket nézve a könnyeimet nyeldesni, mert másokért fájt a szívem. Amikor nem tudtam előre, hogy ez a karácsonyi önfeledt várakozás kérészéletű lesz.

A karácsonyt várva minden évben 100%-ra kapcsolok, és gőzerővel gyűjtöm az élményeket, de legbelül tudom, hogy soha nem kapom már vissza azokat az időket, amikor a karácsonyfát nézve, és a Lego ajándékaimat bontogatva nem kellett másra gondolnom, csak a pillanat átélésére.

Anyukámmal nemrégiben arról beszélgettünk, hogy valószínűleg azért szeretek annyira a múltban élni, mert az annyira szép és gondtalan volt, hogy tudom, már sosem lesz olyan többé. Nehezen viselem a változást, és bár reménykedve tekintek minden év elején a jövőm felé, legbelül, mélyen azért azt érzem, hogy bizony sokszor kell magamra erőltetni az optimizmust ahhoz, hogy ne süppedjek bizonytalanságba.

Nem önsajnálatba. Nem.

Csak néha olyan kiszámíthatatlan a sorsunk, hogy hiába is mondjuk másnak azt, hogy “ne aggódj, minden a lehető legjobban alakul majd”, mi tudjuk, hogy ránk ugyanez nem érvényes. Vagy nem most.

A túláradó öröm, a folyamatos boldogság, a pasztellszínek, a hárfamuzsika és a mámorítóan szirupos műmosolyok helyett én azt az állapotot keresem, amikor úgy tudom feltenni a lábam, hogy a lelkem mélyén elégedett és boldog vagyok. Nem egy műéletet szeretnék magamnak, hanem olyasmit, amivel valóban azonosulni tudok. Ahogyan eddig is tettem. Ez az én vágyam a 2020-as évre is. Se több, se kevesebb.

És az, hogy ebben a keresésben van egy olyan társam, aki valójában Mr. Darcy, Mr. Tilney, és Mr. Knightly összegyúrva, az bizony minden iránytűnél többet ér.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük