(Nem) kötelező mindig mosolyogni?

A napokban találkoztam egy nagyon érdekes váddal/felvetéssel, miszerint nekem, mint pozitív, optimista beállítottságú embernek, a napjaim 99 százalékában mosollyal az arcomon kellene élnem. Hiszen hogyan is adhatnám át az üzenetet, hogy minden nap meg kell találnom/meg kell találnotok a napi kincseket, ha én magam sem vagyok felhőtlenül boldog kedvemben? És hogy ez mekkora parasztvakítás.

Nagyjából 5 percet szántam arra, hogy ezt átgondoljam, a trollok egyébként sem érdemelnek többet. Emberek vagyunk. Sírunk, nevetünk, tanulunk, dolgozunk, reménykedünk, álmodunk, csalódunk, élményeket szerzünk, fájdalmaink vannak, örömet szereznek nekünk, és nagyjából a színskála ezernyi árnyalatán szánkózunk végig minden nap. Miért is lenne az természetes, hogy valakinek egész nap levakarhatatlan, már-már idegesítően tökéletes mosoly van a képén?

Mosollyal vagy mosoly nélkül? Ez itt a kérdés!

Azért kezdtem el blogolni, mert olyan munkahelyem volt akkoriban, ahol az élet árnyoldala vett körül, és nagyon frusztrált a helyzet. Jó menekülőhely volt a Napi Kincsek Tárháza, ahol csokorba szedhettem azokat a dolgokat, amelyek valóban megmelengetik a szívem. Azóta persze kicsit bővült a tárház, és rengetegen vagytok, akik napról napra megosztjátok velem a saját élményeiteket, napi kincseiteket. Már nem ott dolgozom, ahol 5 évvel ezelőtt, de a blog azóta is megvan, és szorgalmasan gyűjtögetem a vidám, és izgalmas élményeket.

De nincs 0-24-ben mosoly az arcomon. Nem vagyok fogpaszta reklám, és ez így van jól. Senki nem mosolyog folyamatosan. Azt csak a filmek hitetik el velünk.

Ha mindig vidámak, pozitívak és boldogok lennénk, megszakítás nélkül, csupán csak azért, mert ez járna nekünk valamilyen csoda folytán, akkor nem tanulnánk meg küzdeni, nem tudnánk újra és újra talpra állni, nem kellene reménykednünk, nem bizakodnánk, hinnénk, csalódnánk, és ezáltal nem is lehetnénk egyre és egyre erősebbek. Sosem ugyanolyan minden nap. Van, hogy napokig, sőt, hetekig rosszul érzem magam valami miatt, és bár napközben többször is mosolygok, a mosoly nem mindig ér el a szememig. Alapvetően mosolygós lány vagyok, de nekem is kijár az a luxus, hogy rosszul érezzem magam, hogy sírjak, hogy szomorkodjak. Ember vagyok én is.

A kisugárzásom, és az életfelfogásom egyeseket talán arra motivál, hogy a saját kincseiket keressék. De ehhez nem kell minden percben mosolyognom. Nem én vagyok TapsiHapsi.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük