Vásárlás

Amikor az a huncut vásárlás igenis férfimunka…

Ha D.-nek annyi keze lenne, mint egy polipnak, akkor mindegyikről bevásárlószatyor lógna. No, nem olyan kis mütyür, hanem az a kemény fajta, ami vásárlás esetén még az ikeás kék táskát is lealázza ültében.

Az összeg szatyor tele lenne “szálés” (SALE) cuccokkal, mindenféle különlegességgel, és izgalmas fűszerrel, amit csak a nagyon elvetemültek használnak grillezés közben. Nálunk ugyanis D. a nagy bevásárló mester.

Sőt mi több, ő közülünk az, aki hajlandó 2 percnél többet hiszti nélkül eltölteni egy élelmiszerboltban. Én hamar kiakadok, és azt nézem, hol a vészkijárat.

Csak vásárolni ne kelljen!

No de nagyon belevágtam a közepébe. Mint ahogyan azt már kitalálhattátok, a vásárlásról szeretnék nektek kicsit mesélni. Vagyis annak hiányáról.

Mert ha D. nem megy boltba, akkor itthon bizony hamarosan sírva fakad a hűtőszekrény az ürességtől. Max a lekvárok maradnak benne, meg a savanyúság. Én képes lennék addig variálni a koszttal, amíg fel nem használok mindenhez mindent, csak nehogy el kelljen mennem az ábécébe.

Nem tudom, honnan fakad ez az utálat, de azt tudom, hogy anyukám is halálosan unja a bevásárlásokat. Bár annak az is lehet az oka, hogy Dagobert bácsi összes kincséért sem hajlandó felvenni a “látó szemüvegét”.

Így kb annyit lát a bevásárlóközpont polcain sorakozó élelmiszerekből, mint az egyszeri búvár, aki a felzavart iszapban próbál búvárszemüvegben átlátszó lepényhalra vadászni.

Na, ő az.

Válogatott, zsíros kifogások…

Én pedig csak annyit tudok, hogy ha elindulunk vásárolni, nekem azonnal pisilnem kell, tüsszentek, köhögök, és bármi hasonló tünetet produkálok, amivel kimenthetem magam a cécó alól.

Amikor az első közös szilveszterünkre készültünk, én páros lábbal ugráltam a kecskeméti tecsó virslis pultja előtt, hogy én bizony nem fogom kivárni a 4 (!!!) emberből álló sort.

Most ott tartunk, hogy D. már szeretné, ha a közeli Lidl-ben mondjuk elneveznének róla egy korábban már említett “szálés” polcot, amin mindig lenne egy kis üdítő, joghurt, és túrórudi, csak neki. Azt mondja, megvárja, amíg vége a hideg téli napoknak, és felkeresi a górét, hogy megbeszéljék az irányt.

Engem amúgy nem lepne meg. Hihetetlen baromságokat képes elintézni, gondoljatok csak az Intersparban vásárolt, majd a nappalinkban felállított medence esetére.

Ha nem tudjátok, mire utalok, ITT elolvashatjátok!

A vásárlás, mint férfi munka

Nos, a vásárlás tehát a családunkban férfi munka. Apukám és D. szerintem órákig szívesen válogatná a kedvezményes és hiperakciós paprikákat és lengyel nasikat, míg anyukám és én már a sarokban penészednénk 2 perc után.

Már sokat gondolkodtam rajta, hogy miért nincs meg bennem a vásárlás-gén, de csak arra jutottam, hogy valószínűleg azért, amiért egy parányi ösztönt és motivációt sem érzek magamban ahhoz, hogy a gombvarrásnál komolyabb varrástudományt sajátítsak el.

Mondom ezt úgy, hogy a nagypapám férfi szabó.

Én ebben igencsak tré vagyok, még a piacokat is csak azért szeretem, mert a gyümölcsökért őszintén odavagyok. Ennyi. Meg a sült kolbászért.

Jöhet nekem 80féle akciós katalógus, szórólap, engem olyan hidegen hagy, mint egy rekesz tejszínhab látványa. Előbb fognék kezet egy madárpókkal, mint hogy bemenjek önszántamból a boltba. Inkább ennék rizst önmagában napokig, só nélkül. Pedig annál kevés posványabb ízt ismerek.

És ilyenkor jön D. és mosolyogva kérdezi:

És a cipők? Meg a kendők? És a turis ruhák? És az egymillió könyv? És a helyes körömlakkok? És a lakberendezős cuccok? És az avonos kütyük? És a századik cserepes virág? És a kaspók? Azokkal mi a helyzet? Azokért nem kell beállni a sorba?

De. De kell. De az más. Annak más a hangulata. Meg az valahogy olyan más világ, mint a virsli, meg a húszdekapárizsi, és a kígyóubi vásárlás.

A könyvek mosolyognak rám, a csodás kis cipők meg egyenesek zokognak, ha nem jöhetnek velem haza…hát mégis mit kellene tennem? Hagyjam ott őket???? Na ugye hogy nem?

Különben pedig, ha nem D. járná az élelmiszerboltokat, sosem lenne saját “szálés” polca, amit ráadásul róla neveznek majd el. Mindennek megvan a maga rendje.

Én maradok a tré háziasszony, ő pedig minden télen elismétli, hogy mekkora király az a nadrág, amit a hádában szereztem neki. Csak neki ne kelljen bemennie.

Apropó!

A pasis vásárlós sztorik megvannak? Merthogy tud ám ő is hisztizni! ITT és ITT és ITT is láthatjátok az ékes példáját!

Most megyek, és kinyitom a hűtőt, mert bezzeg tele van. D. járt ma a boltban, így nem éhezünk. A saját polcra gyúr…addig is, én böngészem a tecsó online rendelési lehetőségeit, hogy 1 perc alatt berendeljem a sok cuccot, amit még a holnaputánnak sincs kedve hazacipelni.

Még hogy a férfiak nem lehetnek háziasak? Dehogynem! D. grillezési kvalitásai fenomenálisak, akárcsak a gordonremzinek…komolyan!

A hipercuki tányérokat azonban már én sefteltem pult alól hozzá!

3 comments
  1. Én a vásárlást mindig pillanatok alatt intézem. Élelmiszerboltban van mindig bevásárlólistám, célirányosan vásárolok, gyorsan. Ha meg ruha vagy cipő kell, akkor is gyorsan megnézem a fogason vagy polcon, és ha kb. az én méretem és olyan szín vagy minta, amit hajlandó vagyok felvenni, akkor felveszem. Ha kényelmes, megveszem. Egyszer volt csak olyan, hogy 3 cipő közül gondolkoztam, arról írtam is blogbejegyzést: http://walaki.ingyenblog.hu/csalas.blog De sorba állni én sem szeretek, ahogy szerintem senki sem. Persze türelmesen várok, nem merek mást tenni, de belül bosszankodom magamban. És a családban csak én vagyok hajlandó 2 kilónál nehezebb szatyrot hazacipelni.

    1. Hát ezen a két kilós szatyron nagyot nevettem…És a többieknél ha eléri a tartalom a súlylimitet, akkor a többi dolgot a boltban hagyják? 🙂
      Egyébként nagyon praktikusan vásárolsz, én a listát általában otthon szoktam hagyni, a ruhákról meg inkább nem nyilatkozom…az kb 10 bejegyzésbe férne csak bele!

      1. A többiek eleve tudják, mit kell venni, és ha sok, engem hívnak cipekedni! 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük