Fogadom és remélem…de mit és miért is?

Ha egészen őszinte szeretnék lenni magamhoz és hozzátok, akkor el kell árulnom, hogy a sok vidám bejegyzés és fotó ellenére ez az év maga volt a borzalom. Ennél rosszabbul nem is sikerülhetett volna, ám olyan vidám dolgok is történtek velem, hogy belefájdul a fejem, ha mérlegre szeretnék tenni mindent, ami körülvett.

Biztosan a karácsony körüli – augusztus óta tartó – fogászati kezelések is sokat rontottak az általában is igen labilis (és zizis) hangulatingadozásaimon, de be kell látnom, hogy karácsonykor tetőzött a minden értelemben fájdalmasan elhúzódó fájdalom elviselése. No meg persze a türelmem is elfogyott. Nagyjából olyan október közepén.

Munka szempontjából nagyon sok új kihívással találkoztam, és tudom, hogy az, ami bennem van, sokkal gyümölcsözőbb is lehetne, ha mondjuk nem kellene hetente fogászati dolgokon siránkoznom. Na de félre a rossz élményekkel, tekintsünk az új év felé, ami remélhetőleg sokkal izgalmasabb és kevésbé fájdalmas lesz, mint 2018.

Bár a páratlan számoktól kiráz a hideg évtizedek óta, hiszek benne, hogy 2019 sokkal jobb lehet csak az idei évnél, mert ez igen szar rossz volt.

R. barátnőmmel egy kellemes plázás siránkozás közben meg is tárgyaltuk, hogy olyan nem létezik, hogy a sors mindig ugyanoda küldjön gránátot. Tehát hozzánk – köszönjük, de – 2019-ben ne jöjjön semmi, ami gyanúsan boldog és fényes.

Megteremtem és megteremtjük magunknak a boldogságot, így vagy úgy. Hiányzik és fog is hiányozni annyi minden, hogy nehéz lenne felsorolni, de kár is sírni miatta, mert olyan nem létezik, hogy nekünk ne íveljen fel az a bizonyos görbe….na jó, nem az a görbe…(rossz az, aki rosszra gondol…ti kis huncutok!)

Ha pedig beüt az általam régen várt és hőn áhított zombiapokalipszis, ami megtizedeli ezt a sok idiótát körülöttem, L. barátommal örömmel zúzunk majd a sűrűjébe, hogy kiélvezzük a túlélés megnyugtatóan csendes oldalát.

Nem vágyom kacsalábon forgó palotára, gazdag nagybácsira, hatalmas örökségre, és lottóötösre, de remélem, hogy az általam befektetett munka és energia végre megsokszorozza a jó események számát, és meghagy abban a reményben, hogy igenis érdemes hajtani és küzdeni, mert valóra tudom váltani az álmaimat. Csak talán így több büszkeséggel és sokkal lassabban, mint egy hatalmas adag pénznyereménnyel.

Boldog vagyok, hogy továbbra is olyan emberek vesznek körül, akiknek a társaságáért, támogatásáért és véleményéért soha nem lehetek elég hálás. Boldog vagyok, hogy a barátaim közel engednek magukhoz, még akkor is, ha néha elviselhetetlen vagyok. Boldog vagyok, hogy ebben az évben két régi osztálytársammal is közelebb kerültünk egymáshoz, és ezt a blognak köszönhetem.

Lívi – akinek a blogját, a Morzsinkát már ajánlottam nektek korábban is, és aki az alábbi interjút készítette velem a blogján. És Dávid, aki önzetlenségével és hihetetlen türelmével segített nekem abban, hogy végre saját oldalra költözzön a Napikincsek a korábbi kuckójából. Mindketten csodás emberek, izgalmas gondolatokkal és érdekes életszemlélettel, amit korábban feleannyira sem ismertem, mint kellett volna. Hiába na, az élet még 14 év elteltével is tartogat meglepetéseket és örömöket.

A rádiózás és a cikkek írása közben remek emberekkel ismerkedtem meg, és olyan területeken próbálhattam ki magam, amiről korábban sosem álmodtam. Nagyon jó ismerősökre, és – néhány esetben – olyan barátokra leltem, akik fontosak számomra. Többek között rátaláltam a szőke ikertestvéremre is, aki valóban úgy és olyannak látja a világot, mint én magam. Ez néha még nekünk is döbbenetes, ám annál szebb élmény. Csodás érzés megtapasztalni, hogy vén csont fejemmel is ilyen pozitív élményekben lehet részem.

A gyerekkori barátságokkal talán nem volt szerencsém, talán a saját hibámból, ezt azért mindig bánni fogom, de hát én szoktam mondani, hogy nézzünk előre, nem igaz? Talán ez egyszer meg kellene fogadnom a saját tanácsomat.

A barátaimért pedig valóban csak hálás lehetek, köztük nem egy van, akit évek óta nem láttam, és többen is vannak, akik a szüleim lehetnének. De ez nem számít. A kor. Csak az, hogy hasonlóan lássuk a világot, és egymást.

Egy szónak is száz a vége – hogy a közhelyek se maradjanak ki az írásomból – ez a blog nem csupán napi kincseket, de barátokat és boldogságot is hozott nekem. Remélem, hogy még fog is.

Addig is törekszem arra, hogy a jelenleginél sokkal barátságosabbnak lássam a páratlan számokat, és 2019-et is. Kénytelen vagyok, ha szebb évre vágyom az ideinél. Ti pedig keressétek minden nap a napi kincseket, amik a legrosszabb napokat is egy picit szebbé tehetik nektek. Olvassatok sokat, ápoljátok a számotokra fontos kapcsolatokat, és tegyetek azért, hogy ne vesszen el a szemetekből a fény.

Én maradok továbbra is töretlen vidámsággal és fájdalmasan kemény küzdelemmel optimista, hogy 2019 is szeressen engem.

Eszti

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük