Én, a KACAGÓ KÁOSZ! (Önreflexió)

 
Minden családban van egy flúgos elem, a miénkben én vagyok. Soha nincsen a  fejemben semmi a helyén, és ahogyan az öcsém fogalmazna: az eszem olykor egy halom csillámba hengergetett lepkének a szellemi teljesítményével vetekszik. No, elég annyi hozzá, hogy elég sok dilim van, és még több furcsaságom. És akkor itt jön képbe az a bizonyos. 
Egy dolog mind fölött. 
A karácsonyfa. 
 
 
Az egész úgy kezdődött, hogy november elején D. kinézett egy zöld WC kefét, ami SZERINTE remekül mutatott volna karácsonyfaként a nappalinkban. Persze promózta rendesen a szerelem-első-látásra kefét, még a díszeket is hozzáképzelte, remélve, hogy nekem is megfelel majd ez a satnya próbálkozás. Nem felelt meg. Egy héttel később ugyanezt eljátszotta egy 10 centis, zöld üvegmosó kefével, aminek mű-mű-mű hó volt az “ágai” végén. Látványra olyan volt, mint egy atomkatasztrófa. Mondjuk úgy, szépen elmagyaráztam neki azokat a szempontokat, amelyek segítenek megkülönböztetni egy karácsonyfát az atomkatasztrófától. 
 
 
Addig húztuk-halasztottuk a karácsonyfa vásárlást, amíg csak lehetett, és amikor eljött az utolsó előtti pillanat, akkor a változatosság kedvéért kicsit összekaptunk azon, hogy honnan fogjuk beszerezni az EZÜST CSODÁT. Megvártuk az utolsó pillanatot, és a Batthyány téren kinéztük az áhított darabot. Vagyis én kinéztem, D. káromkodott. Jó, való igaz, csak nagyobb darabok maradtak, szóval az 1 méteres fa helyett egy 175-ös, terebélyes, hiperszúrós példány volt a legkisebb fenyő, ergo: ilyen fánk lesz és kész. A hazaút gyalog (merthogy gyalog voltunk) általában 10 perc hazáig, most azonban  – két kutyával – nagyjából fél óra volt. 
 

 

Életem leghosszabb fél órája.
 
D. először cipelte a fát, majd vonszolta, végül kb rugdosta. El is nevezte, de nem találok olyan szinonimát, amit le mernék írni bűntudat nélkül, szóval a karácsonyfánk nevét inkább hagyjuk. Két szó, és csupa sípolás. Hogy D. ne legyen csupa tűpárna mire hazaérünk, kölcsönadtam neki a csinos rózsaszín pihepuha kesztyűmet, amit  – hiába játszotta a macsó Popeye-t – örömmel elfogadott. Így a kesztyűm lett tűpárna. A hazaút ugyanolyan sípolósra sikeredett, mint a karácsonyfa neve, hisz séta közben D. leizzadt, rátapadt a ruhája, és a kabátja, viszont kint igen hideg volt….ismeritek azt a bizonyos t*k*m*n a lámpás helyzetet? Hát, ez olyan volt.
 
Mikor megérkezett a sípolós fánk a nappaliba, feltettem rá a két fényfüzért, és lekapcsoltunk minden más világítást. Nagyjából egy hónapon át minden nap bőgtem egy sort azon, hogy milyen gyönyörű, és hogy ennyire csodálatos sípolós fája csak nekünk lehet.
 
 
Ahogyan telt-múlt az idő, a tűlevelek elkezdtek kevésbé kapaszkodni az ágakhoz, és bizony az sem segített sokat, hogy a két kutya minden este őrült módjára nyargalászott, újra és újra elgázolva az 175-ös sípolóst. Innentől kezdve mindkét kutya tűpárnává változott, ami egyre  bizonytalanabbá tette a kis fa helyzetét. Néhány nappal ezelőtt a fa már valóban méltatlan helyzetbe került, mert borzalmasan hullottak már a tűlevelei, így világossá vált, hogy le kell szedni. 
 
 
Csendes hüppögés közepette, mosolyogva szedtem le, kétpercenként megsimogatva az ágait. A helyzet az, hogy miközben D. kivitte az utcára a világ legszebb kopasz fáját, legalább annyit káromkodott, mint amikor hazafele rugdosta azt, csak persze akkor tűpárna volt drága párom, most meg inkább csak gyatra favágóra hasonlított. 
 
A porszívó zsákja és a teljes cső hosszában azonnal eldugult a tűlevél tengertől, és hogy még boldogabbak legyünk, a porszívózsák el is szakadt -amit persze nem lehet pótolni, de némi szorgos sufnituninggal és rengeteg ragasztóval meg lehetett barkácsolni. Annyit ér most, hogy kb semmit, de mindegy. 
 
 
Miután kitakarítottam, hazajött a szomszéd, és a kukucslukon át láttam – igen, kukkolok – hogy guggolva azt fotózgatja az előtérben, hogy ottmaradt némi tűlevél lehullva az Ő LÁBTÖRLŐJÉN. Megörökítette a bizonyítékot – gondolva, hogy jó lesz az még egyszer, ha igazán szemétkedni támadna kedve.
 
Mikor D. hazaért, és elmeséltem neki a KEDVES SZOMSZÉD édes tettét, csak annyit válaszol, hogy “Na, legalább megkérhetnénk rá, hogy küldje át a képet, hogy eltegyük emlékbe, ha már azt a finom fenyőillatot nem érezzük…” – és ennél a pontnál boldogan kacagtam a káosz közepén, mert ilyen a mi életünk. 
 
Összevissza, vicces, káromkodós, kisípolós, színes, bolondos, KACAGÓ KÁOSZ. És így szeretem. Sípolósan.
 
1 comment
  1. Kár, hogy nem volt fehér karácsony. Akkor csak egy szánkót kellett volna szerezni, és a kutyák hazahúzták volna a fát. 🙂 Akkor ez a D nevű grincs sem morgott volna… De elképzelem, ahogy rugdossa hazafelé a fát! 😀 Meg a "kedves" szomszédot is… Ahelyett, hogy örülne a fenyőillatú lábtörlőnek! 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük