Kattant vagyok, vállalom!

Jaj, hát annyira könnyű lenne minden, ha mi, kissé kattant egyedek felfednénk a kis titkainkat, és összeállítanánk egy “Így kezeld a zakkant rüfkét” témájú könyvet, nem igaz? Sokkal egyszerűbb lenne a világ,  megszűnnének a bűvös hisztik és hirtelen mindenki tudná, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Mivel gyakran előfordul, hogy még magamhoz sincs elég türelmem, ez a könyv nem fog megíródni. Soha.

Hogy mi az oka, nem tudom, de én legszívesebben mindig máshol lennék, mint ahol vagyok. Persze jól érzem magam a helyemen, de ha arra gondolok, hogy mennyi mindent szeretnék még megvalósítani, vagy hogy mik az igazi álmaim, rögtön türelmetlen leszek. Az a típus vagyok, aki nem tud várni. Már egy sima boltban is elszabadul a fejemben a képzeletbeli sorozatgyilkos, ha túl sokat kell sorba állnom, de azt még valahogy csak-csak kibírom (közben lassan ugyan megátkozom az eladót, és mindenkit, aki az utamban áll). Ez a probléma csak fokozódik, ha kitalálok valamit, és nem tudom azonnal megvalósítani. 

Néhányszor már írtam a blogon arról, hogy borzasztóan szeretem feljegyezni a gondolataimat, ötleteimet füzetekbe, naplókba, noteszekbe, a telefonomba, és minden olyan post-it papírra, aminek neonszíne és aranyos formája van. Minden sort más színnel írok, és mindenhova rajzolgatok gondolkodás közben. Idővel persze elvetem vagy elfelejtem ezeket az ötleteket, és más vizekre evezek. Aztán ahogyan telik-múlik az idő, előkerülnek a színes jegyzetek, és én azon kapom magam, hogy úgy érzem megkattanok, ha nem váltom valóra a világmegváltó terveimet.

Ezeknek a terveknek a többségét szerény személyem sosem tudná teljesíteni, merthogy olyanok is szerepelnek a listán, mint hogy 
  • Kiiktatni egy pókérzékelő szenzorral minden nyolclábút a lakásban.
  • Kipróbálni egy szimulációs játékban, hogyan tudnék fejbe szúrni késsel egy halom zombit.
  • Megoldani “a napi 24-ből 48 órát” problémát.
  • Megérteni a hidegfúziót.
  • Megérteni, hogy miért taposnak agyon a nyanyák a buszon, ha 0,1 másodperccel később tudnak leszállni miattam a tömött buszról az amúgy teljesen üres megállóban.
  • Szerezni még egy kutyát.
  • Meg még egyet.
  • Utazni a Titanicon
  • Megtanulni, hogy soha nem leszek elég KITARTÓ ahhoz, hogy egyszer végigolvassak egy cikket
  • Rájönni arra a rafkós kérdésre, hogy vajon hogyan mondjak egy általam 100%-ban utált dologra NEMET.
Ezek a dolgok sokkal jobban foglalkoztatnak, mint azok, amiken 31 éves fejjel, kezdődő őszülő hajjal (festem a hajam, szóval erre nincs bizonyíték) és egy 17 éves szabad szellemű, boldog gyerek fejével gondolkodnom kellene. Gyakran hallom, hogy lassan “eljárnak felettem az évek”, és hamarabb leszek megkeseredett banya, mint gondolnám, és hűha, milyen felelőtlen vagyok, hogy még nincs 43 gyerekem két előző házasságból és 3 rossz kapcsolatból. Nem sírok minden nap azon, hogy bezzeg a mai fiataloknak mennyivel könnyebb minden, hiszen tudom, hogy régen nekem is könnyű volt. Legalábbis én annak éreztem. 

Igyekszem megvalósítani a terveimet, és a céljaimat, de közben szeretném magam jól érezni. Mindig vannak hullámvölgyek, amikor kicsit kétségbeesem, de aztán a sors mindig elém sodor valamit, amitől újra érzem a vattacukor illatot a szakadó esőben is. Bár a zombiapokalipszisre hiába várok (sajnos!!!….ugyanis meggyőződésem, hogy néhány emberre igenis ráférne egy kis pusztítás), vannak azért olyan vágyaim is, amiket könnyebb elérni. Ilyen pl 
  • Egy jó horgászhétvége tavasszal rengeteg színes csontkukaccal és apukámmal
  • Egy kis cseresznyelopás a szomszéd telekről
  • Turizás anyukámmal, miközben kigúnyoljuk a csöves cuccokat
  • Bemászni a barátainkkal egy üres, kihalt épületbe és szuper fotókat készíteni
  • Lezúzni D. fejét UNO közben
  • Beszerezni az összes megjelent Agatha Christie könyvet
  • Összegyűjteni annyi pénzt, hogy 2 hétig hajózhassak a tengeren (még mielőtt egyszer meghalok)
Talán a külvilág számára néha furcsának, lököttnek tűnök, én mindig abban reménykedem, hogy akik ismernek és gyakran vannak velem kontaktban, azok elfogadják a zakkant rüfkét, akinek minden álma a pezsgés és a pörgés. Meg még néhány kutya, csak úgy hobbiból, a zombik mellé. 

Vajon hányan mászkálnak még az utcán rajtam kívül ennyi zűrös gondolattal a fejükben?

2 comments
  1. Vagyunk néhányan…
    Nekem a pókos kérdés megoldottnak látszik. Férjtől kaptam egy pókriasztót. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.