Ezen a héten nincsenek kutyáink. Az elmúlt hetekben kezdték kihúzni nálunk a gyufát a neveletlenségükkel (ami természetesen a mi sarunk) és a folyamatos cseszegetéseikkel (ami az ő saruk). Szó szerint a fejünkre nőttek, nagy lett a szájuk, és addig hisztiztek, amíg odáig jutottunk, hogy kivittük őket anyukámékhoz egy kis kényszerpihenőre. Most pedig mi hisztizünk itthon.
Alapvetően nem szeretem azt hangoztatni, hogy bezzeg régen minden más volt. Hogy jobb volt. Szeretek nosztalgiázni, mert sok olyan élmény van, ami hiányzik, és amit már nem élhetek át újra, azonban úgy látom, hogy ma ugyanúgy meg lehet találni azokat az örömforrásokat, amelyek boldogsággal vagy elégedettséggel töltenek el bennünket. Csak keresni kell. Arra haladunk, hogy
Egy évtized rengeteg idő. Úgy múlnak el az évek, hogy észre sem vesszük, aztán amikor eljön egy kerek születésnap vagy évforduló, a fejünkhöz kapunk, hogy "Te jó ég, milyen rövid az élet"! Ha hozzám hasonlóan ti is szentimentálisak vagytok, akkor ilyenkor előveszitek a fotóitokat, és heteken át jajgattok azon, hogy úristen milyen borzalmas volt a
Egy finom étel íze visszarepíthet bennünket gyerekkorunkba, amikor a nagymamánk mákos gubája után mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Egy finom étel illata bármikor felidézi bennünk anyukánk fantasztikus túrógombócát, töltött paprikáját, vagy citromos-túrós piskótáját. Ha pedig a boldog családi emlékekre szeretnénk visszagondolni, néha elég, ha felemlegetjük, milyen volt közösen körbeülni az ünnepi asztalt. Az ember azt
A napokban találkoztam egy nagyon érdekes váddal/felvetéssel, miszerint nekem, mint pozitív, optimista beállítottságú embernek, a napjaim 99 százalékában mosollyal az arcomon kellene élnem. Hiszen hogyan is adhatnám át az üzenetet, hogy minden nap meg kell találnom/meg kell találnotok a napi kincseket, ha én magam sem vagyok felhőtlenül boldog kedvemben? És hogy ez mekkora parasztvakítás. Nagyjából